Esés után. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.
ESÉS UTÁN
FOK ÉS MÉRTÉK
ORIGÓ
KÖLYÖK
MAGASBAN AZ ÁRNYÉK
HAJNALI VERS ANYÁNAK
EZERKILENCSZÁZ
TÉNYEK HÍJÁN
CREDO
PORTRÉ
MEGHATOTTAN
ALBÉRLET
SZÖKÉS
FONTOSSÁGI SORREND
A FÖLDÖN
ÁTVÁLTOZÁSOK
A KÖVETKEZŐ NAPFOGYATKOZÁS
ELŐÉRZET
MESE HABBAL
HELYETTED ÉN
FEJADAG
MANÍR
AKVARELL
NYELVTAN
MÓDSZERTAN
EGO
NESSUN MAGGIOR DOLORE
HOZZÁSZOKOM A GYÁVASÁGHOZ
KÖNNYEDÉN
KABARÉ
ÁLLÓKÉP
HÁROM PERC
SÚLYTALANSÁG
KÉSŐN
MÁR SZINTE BÁTRAN
KIEGYEZÉS
FÖLDRAJZ, BIOLÓGIA
NYUGALOM
MEGLEPETÉS
ŐRSÉGVÁLTÁS
ÖSSZEFOGLALÁS
MÁSOK ÁRNYÉKA
ENGEDJ UTAMRA
A KÖLTŐÁLMA
NYOMOK A HOMOKBAN
1. BEFEJEZETLEN MÚLT
FOK ÉS MÉRTÉK
Ezt ezután sem veszem komolyan.
Nem volt még két napom ugyanolyan.
Borultak színfalak, maradt a város:
titokzatos, lepusztult, a semmivel határos.
Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés.
Szökésben élek. Szív és ész között
ritkán zavartalan az egyetértés,
bár olyan mindegy, mit mire cserélek.
Mindentől félek.
ORIGÓ
Délben születtem. Emiatt
későn indultam. Az úton
nem tudtam: félélő a test, vagy félholt.
Annyi elkísért
egy csonttörés, egy ölelés között,
hogy engedetlen voltam, mint a föld,
s kevésbé tiszta.
Az időjárás folyton változik.
Minden mosoly a kezdetek
pimasz nyugalmát hozza vissza.
KÖLYÖK
A hinta délben mindig mást jelentett:
árnyékokat a tömbházak falán,
nagyobb kilengést –
mert anya tiltott.
Messze volt az ág,
azt hittem, attól fél:
elérem, s megszököm.
Mikor a rúdról lefejtette ujjam
az ámulat és számban a homok
valami sós és selymes ízre tévedt,
a mellkasomban megmozdult a csend.
Növekszik egyre, nem tértem magamhoz.
Egy nyírfaág arcomba hull.
Megfoghatatlanul.
MAGASBAN AZ ÁRNYÉK
Az első műtét nem is létezett.
Ott állt anyám, csak tőle féltem.
Esés után megnéztem a sebet
és meghagytam a tükör emlékezetében.
A délelőttöt nem jártam körül.
A dél időnként éjfélig maradt.
Nevetni alig mertem, s amikor
eltávolították a szálakat,
magasra kúszott már az árnyék
a házakon, a tíz vadgesztenyén,
új volt az este, mint a forradás,
és egyre több dolog nem volt enyém.
HAJNALI VERS ANYÁNAK
Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.
Felleg hajol fölém. Ma éppoly nincstelen.
Ha szólna, érteném. Lassan megismerem –
ahogyan téged – a legutolsó menedéket.
EZERKILENCSZÁZ
A múltidő:
csipkés vászonruhák,
diófa-mértan, lágy csigavonal,
redőnyök csendje, lomha zongora,
függöny-redőkön esti rejtjelek;
csukott szemek,
a tenyér zegzugos
történetében süllyedő világ,
gyufásdoboz kilobbanó napon –
kis balladák.
TÉNYEK HÍJÁN
Nem konyítok az elalváshoz.
Pedig álos
és szemtelen és jóllakott vagyok.
Emlékezetem helyenként hiányos.
Így tények híján összeszámolom:
hány fele kószál bennem a harag.
Hátha megértem: én-e mást,
vagy engem bántanak.
S mert ezt kivárni végképp lehetetlen,
csak bámulom szundító társaim
és meghúzódom az írásjelekben,
mert itt az álmatlanság elviselhető,
s nyugodt vagyok, ha nem igyekszem.
CREDO
Pimasz vagyok. A biztonság szívemnek mit sem ér.
Nem érdekel, hogy lesz-e még menedék, bor, kenyér.
Nem izgat, csak a por, ahogy felszáll bokáig, térdig,
leülepszik a kézfejen.
Kóválygok benne részegen az úttól, és nem értik,
mi tartja össze életem az ég alatt a réten.
Ver az eső, és nem zavar, hogy egy bizonyos
szerződésben semmi részem.
Elalszom éjféltájban, és sok évem elrepül.
Jelentéktelen dolgokon gondolkodom.
Cseppet sem szégyellem.
PORTRÉ
Törékeny tagjain sokszor megült
a történetek vége, mert csukott
szemmel feküdt az eszközök között:
nem futotta egyébre.
Szeszélyből, vagy
szokásból hazudott, nem tudni, ám
az év egy bizonyos szakában eltűnt,
jelet sem hagyott maga után.
Az alig-igaz mozdulatokat kedvelte,
és az árnyjátékot, mindenek felett.
Akadt kevés szorongás benne.
Gyakran engedett.
MEGHATOTTAN
Játszani illett akkor is,
ha késve jött a könnyű álom.
Gyomorideggel ásított
s elbillegett egy szalmaszálon
reggelig.
Akár a fákkal,
úgy alkudozott a világgal.
Elérte néha, hogy a vékony
árnyékból őrá is jutott.
Ilyenkor meghatottan állt,
mert azt gondolta: így kell állni,
s mert okosabbat nem volt kedve
kitalálni.
ALBÉRLET
Négy fal között a három hónap eltelt.
Aludni nem tudott és nem érezte
egyedül magát.
Azon töprengett, hogy mérgezze meg
a szomszéd házőrző ebét, miután az
csíkokra hasított egy éjszakát,
s nem az utolsót.
Dolga annyi volt, hogy még a kutya is
ritkán jutott eszébe, noha jóval
sűrűbben csaholt.
Kilencvenegy napig a tárgyait vigyázta.
Figyelte, ahogyan a por a vízre ül.
Szélnek eresztett néhány levelet,
barátot, szeretőt. Véletlenül.
SZÖKÉS
Az, hogy egyszerre több dolog volt
napirenden, nem okozott gondot.
Amikor pedig minden elszelelt,
nem bánta s nem játszott bolondot.
Akármi történt, átlátott magán,
és azokon is, akik elviselték.
Szerette őket. Unta is nagyon.
Lelépett. Inkább elfogadta azt,
hogy éjjel homloka csupa verejték.
FONTOSSÁGI SORREND
Tizenhét napja számon tartom azt,
hogy nem történik semmi különös.
Regel megébredek, a nap besüt,
virágot öntözök és nem tudom,
mi mire ösztönöz.
Végzem a dolgom,
számolok, és áltatom magam:
holnaptól mindent felrúgok.
De nem vagyok megrögzött lázadó,
csak nyugtalan,
mert rég nem írok, rég nem olvasok.
Nyelem a port, a levegőt.
Szaladnak hetek, hónapok.
Felbukkan sok jó ismerős,
sok apró fájdalom
a nyakszirtemre ül,
hogy leutazzék majd a hátamon,
s ha kiderül: kerek, szilárd, áttetsző a szívem,
csak annyit fontos megemlítenem:
rég nem kapaszkodom.
A FÖLDÖN
Csupaszon indult, könnyen bőrig ázott.
Nem érdekelte útirány, szerencse.
Arra figyelt, amit csak véletlenül látott.
Kedvelte lába szárában a kínt, hajában a szelet,
gerince vonalán a fáradtságot.
Bizonyság jelét sosem kereste.
Az álom karnyújtásnyira
előtte, vagy mögötte bandukolt.
Egy hajnalon bokáig nőtt hajában megbotolt.
Nyitott tenyérrel sogáig hevert
a földön,
ahol senki sem feküdt mellette.
ÁTVÁLTOZÁSOK
Két kutya látta csak a holdat,
mert csupán e kettő volt
oly nyugtalan, mint én.
A földön últem. Álmosan, a szoba közepén.
Hazudtam: szép volt, jó uram.
Köszönöm ezt. Talált.
Másnap a levelek között
nem volt virág. Levél se jött.
Tudtam, hogy álmomban
a könnyem eleredt.
Acélkék volt az ég és folttalan.
A városban finom,
kivédhetetlen por szitált.
A KÖVETKEZŐ NAPFOGYATKOZÁS
A pokolból is megszökött, mert megtehette.
Mert összeszabdalt, vékony testeket talált
gyerekkorának mellékutain,
ahova visszajárt.
Minden egyébről
mások döntöttek helyette.
Pokoli jól viselték magukat.
Ígértek neki fűt, fát, bogarat.
Remélték, megjavul.
Mégsem lett jobb, csak zabolátlanabb.
Elmúlt az első tanítási nap, s a többi.
Jó volt szeretni, rontani és szökni;
kideríteni, mikor esedékes
a következő napfogyatkozás.
ELŐÉRZET
A testet szavak nélkül gondolom,
mert a beszédet nem érti a testem,
csak egyre mélyül bennem az egész,
mint ránc a homlokon.
Rakosgatom a csuklók vonalát,
tudom mit őrzök, mit felejtek el.
A hátgerincen merre fut a fény:
ez érdekel;
és esténként a nyírfa ujjait
vigyázom itt, a nyújtózó kövön,
mert hamarosan újra megszököm:
az a kéz elszakít.
MESE HABBAL
Úgy volt, hogy eltűnök a vonaton,
miután ezt itt elmeséltem,
és felfogtad, hogy nem ment el
az ép eszem.
Úgy volt, hogy bámulom kicsit
a tájat, aztán nagyokat nyelek,
s a felső ágyon arra gondolok:
miért nem választottam olyat,
ami fáj.
A felső ágyon arra gondolok:
jellemző rám, hogy csak így elutaztam.
Az álomosztag felsorakozik,
s én intek itt, az utolsó szakaszban.
2. TÁNC
HELYETTED ÉN
Észre sem vettem, elutaztál.
A sírod mellett csak nevettem,
fehér-fekete álruhában,
önfeledten,
ahogyan egyszer te nevettél
a fák és holt fiad között,
míg ért a szőlő, hullt a mák,
bomlottak égő dáliák
a kerteken s az arcodon,
amiről máig sem tudom:
utolsó percen mit takart –
morzsányi gyémántot; szkadt,
háború-ülte holdakat;
anyád szemét, csapzott haját,
örök hajnalok hajnalát
az ázott krumpliföldeken;
a veszekedő szerelem
indázó vadhajtásait;
véget nem érő függönyök
futó szegélyét, gyors halált,
vagy csak a könnyű, lágy mosolyt,
amire ajkad rátalált?
FEJADAG
Egy nappalom, egy éjszakám maradt.
Elalszol, engem elszólítanak.
Mit számít az, gyáván fogom, vagy bátran
viselni sorsom táborok sarában,
ha bénító a délutáni zsongás,
és nincs szavam, hogy létrehozzalak,
ha védtelen vagyok, mert rádtaláltam,
s nem mond le rólad szótalan szorongás?
Elalszol, engem elszólítanak.
Gyámoltalan hogy gyámolítsalak
élni és halni páros börtönében,
hol szemhunyásnyi múlttal is beérem,
miközben tehozzád csupán
ölelő karom ingatag emléke jár –
egyetlen nappalom és éjszakám.
MANÍR
Esős a délután. Mozdulni sem szabad.
A baj tökéletes, ha nem mented magad,
nem bújsz ki a hurokból a gyengébb fél jogán.
Egy csepp, egy ok, egy végszó.
Esős a délután.
Nem figyel arra senki: hogyan is folytatod.
A babonáról lassan le kéne mondanod.
Megérkezik a holnap, minek elébe menni.
Nagy lavinák omolnak. Nem figyel arra senki.
Ősz vagy te is. Jogod van meghalni egy kicsit.
Ágtól levélig alszol, fétistől fétisig,
és hallgatsz fényesedve, és hallgatsz megkopottan.
A színeváltozshoz – ősz vagy te is – jogod van.
Távolodó madárraj, sok apró fájdalom,
sok duzzadó esőcsepp lepusztult ágakon.
Így mész el, így maradsz, eső-bontotta szárnnyal,
gömbtükrök belsejében távolodó madárraj.
AKVARELL
Ringatnak őszi fellegek.
Hazából házba költözöm.
Kilenc fok, álmos vízözön:
november arca szétpereg.
Fél csésze kávé, tej, tea.
Tanácstalan jázminlevél.
Ne szólj, ha mégis értenél:
Kolorlokál és Hunnia;
üres megálló, hajnali
szemét, kelepce, szél, hideg.
Ne szólj, ha mégis értelek.
ma nem kívánom hallani:
a hontalanság mennyit ér.
Metró-menyország, égi sár.
Öltözködik a láthatár:
kobaltkék, szürke, mészfehér.
NYELVTAN
Utcák, zajok, eltévedt emberek.
Késői jószerencse, rossz leány.
Hányadik élet hányadik után?
Szép senki földje, szétszórt hadsereg.
Gázlámpa fénye, füstös házsorok.
Elhallgatott teremtés, szív, halál.
Szecesszióba hajló rózsaszál.
A nap zsibong, az éj csak ácsorog.
Az ágakon, akárha értenék,
mire való a lusta tél,
halk suttogásba kezdenek
a ragtalan igék.
MÓDSZERTAN
Figyelj.
Éles légy,
mint a penge.
Egyből mondj nemet,
ne menekülj egyre.
Végezz, minél biztosabb
látomásaid közt a kép.
Ne nyisd, ne zárd a szíved: minden
azelőtt él-hal, hogy te sejtenéd.
Ha ültettél, és kicsavartad
a fát, könnytelen is tudod:
milyen a víz, ha hallgat.
Tedd, amit tenni kell,
annyit magaddal
ne szöszmötölj.
Egyebet
ne ölj.
EGO
Zavarba hoztál. Máig sem tudom,
mi bánt: kezünk nyoma a dolgokon,
a dolgok nyoma rajtunk; az, hogy látok,
hogy voltak vonzások és választások?
Szomorú: én most sem vagyok beteg.
Szerettelek, amíg szerettelek.
Ezután jó, ha magammal megférek.
Tőröm sincs. Ez a lassan ölő méreg
csak a enyém: a közönyöm.
Amit köszönni illik: köszönöm.
Ettől vagyok már szinte eszelős.
Túl gyenge reggel, este túl erős.
Ez megbocsáthatatlan itt. Hát odadát?
Meguntam életed legjobb kapcsolatát.
NESSUN MAGGIOR DOLORE
Mai gondom nem is kevés.
Mit feledtethet egy mosoly,
mit gyámolít a nevetés.
Üzenetet hogyan kohol
a szem. Hol rándul az ideg,
ha valakihez tartozol.
Hajad hosszát ki szabja meg.
Véred valóban érte hull,
vagy csupán elméletileg.
Szép vagy-e kialvatlanul.
Harag, bosszankodás, közöny
testedben mivé alakul.
Merre bujkál a káröröm.
Keresztüljutsz a tű fokán,
vagy megtorpansz a küszöbön.
Későn beszélsz, vagy túl korán.
Leginkább miről faggatod.
Az első éjszaka után
maradsz, vagy faképnél hagyod,
mert önerőből többre mész.
Istenverte egy állapot.
HOZZÁSZOKOM A GYÁVASÁGHOZ
Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.
Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,
ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.
KÖNNYEDÉN
Utólag gyerekjáték ecsetelnem
e kétszemélyes körtáncot, amelyben
eszes csupán akkor lehetsz, ha végül
a logikát nem hívod segítségül,
ha szívleled a nyájas intrikákat,
ha szád előre tudja, mit feleljen,
s szemednek megszabod: mikor mit láthat.
Utólag könnyű letagadni minden
félmondatot, amiben félve hittem.
Tartom a lépést, töprengek a dolgon,
kettőnk ügyét szótlanul is megoldom,
mert egy esetben jól beszél a látszat:
aki veszít, az könnyedén veszítsen,
s ne érdekelje, mi a magyarázat.
KABARÉ
Mindenhol csak te vagy.
Kacag egy kisfiú,
fiatalasszony görnyed.
Kacagj, kacagj, kacagj.
Kacagj te nap,
végig a lila égen,
ha már ilyen szépen
eltakartalak.
Kacagj te kő.
Oly mozdulatlan ajkad.
Oly jó aludni rajtad.
Olyan pihentető.
Kacagj te szél, te ág.
Minden kétrét hajoljon.
Kacagva fuldokoljon
a látható világ.
ÁLLÓKÉP
Mert gyakorolható a félelem,
én döntöm el: a vég milyen legyen.
Hangoztatom, hogy nem vagyok erős.
Szemem, szám, hangom ezért tetszetős.
Edzett vagyok. Hajlékony, mint a csont
amitől lélegezni sem lehet. Viszont
visszavonultan látszom élni itt,
hol csak a roppant bordázat segít
egyensúlyt tartani. A táncterem
sima kövén eljátszanak velem
a férfiak. Figyelem szótlanul
erejével ki hogyan boldogul,
és elveszítek egyet, tízet, százat,
mert nincs bennem egy szikrányi alázat.
HÁROM PERC
Nap nap után az ember mit akarhat.
Szépről, igazról, jóról nem vitázom.
Átkelek úton, hídon, fáradtságon
s boldog vagyok, ha este betakarlak.
Mi lesz velem, ha most nyugodtan alszol.
Mint eddig: élek vizen és kenyéren.
A követ nézem: lomha földi felleg.
A felleget: kőlebegés az égen.
Lágyan világít holnapom a mában,
vagy élesen – fontos, hogy rátaláltam,
s anyaga van: ijesztő, tiszta szépség.
Viselni kell a hurok feszülését.
3. MÁR SZINTE BÁTRAN
SÚLYTALANSÁG
Ha őszre járja,
összefonódva tűnnek el a tárgyak.
A tér csak annyi, amennyit a csukott
szemünk világa élesebben láttat.
Eső esőre hull, virág virágra.
Súlyos kezét a szél ha összezárja,
oly könnyűek leszünk,
oly könnyen ottveszünk –
ha őszre járja.
KÉSŐN
Megint csak lassan jő a nyár.
A hárs virága álmosan
növeszti szirmát.
A lomb közt semmi szél.
Virág virághoz alig ér.
Esős a délután. Ezért
félti a nyár, míg féltheti,
szép jelmezét.
Kölcsön ne vedd. Azt azután teszed,
miután néhány hűvös éjszakát
a hold a göldre hintett
s befele fordult a tekintet.
MÁR SZINTE BÁTRAN
Találkozásról szó lehet ma reggel.
Felvert a himlő, álmosan kelek.
Egy percig azt hiszem, megértelek.
Elbíbelődöm egy kenyérszelettel.
Kifut a kávé, csészealj zörög.
Ezüst kanál a porcelánra koppan.
Felejteném, hogy álmomban haboztam,
egymásnak adtak alja ösztönök.
Sebek virága nyílt a bőrömön.
Már szinte bátran állok így elébed.
Könnyelmű szívem megzavarna téged.
Közel a dél. Sietve öltözöm,
és kitalálom, mit kezdjek napommal.
Oldjam-e azt, hogy újra láttalak,
vagy gyűljön csak a fényes ázalag
ez alkalommal.
KIEGYEZÉS
Dél volna. Reszketős,
vénasszonyok nyarának hűs dele.
Játékszabályaiddal nem tudom,
még egyetértek-e.
Ha felnézek,
szilánkos, kék acél suhog.
Nem látni két kezed nyomát.
Derűvel pusztulok.
Sodor a késő délután hullámverése.
Légy irgalmatlan.
Adj nekem időt a feledésre.
FÖLDRAJZ, BIOLÓGIA
Szépen kiegyezünk:
ne menjen le a nap.
Maradj éjszakára:
meg ne láthassalak.
Legyen világi fény,
és te benne sehol,
és én csak az legyek,
ami az elején:
fegyelmezett idom,
erő, izom, parázs,
csak semmi akarás,
mezei liliom,
égi dalosmadár.
Egyikük sem koplal.
Ne menjen le a nap
a te haragoddal.
NYUGALOM
Esőben araszol a gyönge nyár.
A mai tervek nem beszélnek rólad.
Kutyákat bámulok s elkotyogom
túlélő taktikám. Az induló nap
eltévelyeg egy fellegalagútban.
Nem számítok rád. Ezért vagyok nyugodt.
Ha szólnál csendesen, kimért hangon beszélnék.
Összelapulnak szívem dolgai:
ázott mezőben elszórt búzakévék.
MEGLEPETÉS
Holnap az oltárt kerülni fogom.
Még akkor is, ha hosszú ez a holnap.
Égre dobállak, mint egy kalapot.
Elejtelek, kifoglak.
Mesélem majd, hogy merre mit találtam.
Tudom, kiváló hallgatóm leszel.
Mélyebb színekbe meríted az őszt
s nevetve mérgezel,
hogy még meséljek.
Szende lesz a nap:
mosakodásban meglepett leány;
derűs, mint jómagam,
ha telnek a delek,
és verőfényben rámkiáltanak.
ŐRSÉGVÁLTÁS
Hogy megy sorod. Mivel is szöszmötölsz.
Hallottam, éjjel ismét énekeltél.
Beküldöd hozzám hajnalban a holdat,
vállad megvonod.
Itt lent a földön fától fáig ér
háromszázhatvanöt mosoly.
Meghúzódom egy félkörív alatt.
Úgyis feloldozol,
mert szépnek képzelem
leírhatatlan tested
s álomra hajtom álmatlan fejem
mikor a napot kezded.
ÖSSZEFOGLALÁS
Fáj a szemem. A kötőhártya izzik.
Rég volt, hogy sírtam, sokára fogok.
Álmatlansággal küszködöm, és összefoglalok.
Az álmatlanság zaklatott hajóút.
Egyszerre közel, távol van a part.
Hajóm a égen nem olvasható irányba tart.
Nem olvasok. A bajról nincs fogalmam.
Az érdekel: mikor pihenhetek.
Türelmetlenségtől nem voltam még ilyen beteg.
Voltam heveny hazug, idült rajongó,
aljas szimuláns, kóros vakmerő.
Nem volt a lázgörbém soha ennyire meglepő.
Tetszik nekem. Cserében ébren ülök,
illetve fekve állom ezt a kínt.
Nem sírok, csak a kötőhártya izzik már megint.
MÁSOK ÁRNYÉKA
Szeretnék ágakat, még mielőtt
patak jegéről gyűjtöm össze őket.
Kimondani a szót, ha megfogant,
az összefüggést feltárni előtted.
Úton vagyok. Szeretnék visszatérni,
mert nem tudom már, kinek mit ígértem,
de látom: kinek miért hazudok,
miért nem.
Szeretnék egyszer úgy aludni el,
hogy ne kísértsen napokig az álmom.
Hangot se halljak, ne sírjak-nevessek,
ne lássam mások árnyékát az ágyon.
Emlékezem. Ami nem volt, csak arra,
mert attól félek, lehetetlen annyi
lopott időt, amennyit itt megéltem,
visszaadni.
ENGEDJ UTAMRA
Taníts meg arra:
mi a másé. Arra: mi mennyire
lehet enyém, amikor
nem kellene lennie.
Taníts meg arra:
mit beszéljek. Arra: mások szavát
hogyan hallgassam. Hogyan
üljön el a vád.
Azután hallgasd:
miként kopog az eső a szívemben,
csontomban mit süvít a szél.
S engedj utamra engem.
A KÖLTŐ ÁLMA
Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb
leszek az őszi ágnál, csendesebb
a fellegekből hulló éjszakánál.
Eltűnök,
mint földeken az első kósza hó.
Oda jutok, ahova ár sodor,
ahol a bokrosodó szél leejt.
Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt
sima és mozdulatlan lesz a táj,
mint mélyen alvók keskeny ajaka,
ha múltak nem zavarják.
Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,
míg valahol egy isten szendereg
és lassan, nagyon lassan lengeti
álomba süllyedt karját.
NYOMOK A HOMOKBAN
Tegnap esett. Sok gondom volt a széllel.
A hold lehullt és meghátrált a tenger.
Hevertem kábán, zsibbadt-mozdulatlan,
fedetlen testtel.
Forgott a föld. A tűz, a víz nm ártott.
Hevertem annyit, hogy még most is élek.
Holnap valami mássá morzsolódik
bennem a lélek.
Holnap valami mást jelent a hőség,
a madár hűlt helye a levegőben,
a tompa nesz, ahogyan földre hajlik
a fű szála előttem.
