Vári Csaba

A világ szemöldje

László Noémi: Százegy. Erdélyi Híradó, Kolozsvár-Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2004. 134 oldal, 950 Ft

Ami általában elsore eszembe jut László Noémirol, az pozicionális kérdés: a se kint, se bent, se itt, se ott, se fent, se lent (végül is minden játékosság ellenére szomorú) állapot-versei. De ugyanakkor mintha ez a lebegés, a könnyedség adná verseinek "súlyát". Mert olykor minden bizonyossága ellenére a keresés költészete ez: a pimaszul hétköznapi dolgok és kitöltetlen helyek tömkelegének kereséséé, s mindenek mögött - önmaga kereséséé. Bár jobbára klasszikus hagyományokat folytat, költészete mégis az erdélyi magyar irodalom egyedi színfoltja.

Korábban azt írtam róla, hogy László Noémi tud valamit, amibe beleborzongunk, ha kicsit jobban belegondolunk: játszi könnyedséggel komázni az elmúlás gondolatával (Helikon, 2000/8.). Már a könyvborító is félelmetes: fekete alapon egy noi arc, semmibe nézo tekintettel, kést tartva maga elé. A halál problematikája igen eros vonulata költészetének: "Mennyire szép lesz / abban a hitben / aludni el / hogy valamire vittem //...// világ sírköve / mélyen mélyen / mennyire szép lesz / békességben." (Mennyire szép lesz, 15. o.) Dsida óta nem vagy alig írtak errol ilyen nyugodtsággal. Olykor megkopott szavak sorjáznak: szív, világ, mindenség stb., o azonban mégis, még mindig, naivan hisz bennük. Mert mi más is a költészet, ha nem hit a szavakban? László Noémi (talán épp ezáltal) a szép versek mestere. Csakhogy a költészet nem szépségpont a világ szemöldje alatt.

Klasszikus hagyományokra tekint vissza, mondtam fentebb, s hajlanék arra, hogy azt mondjam: negyedik, Százegy címu kötetével a sajátjaira is, mert az azokkal való gyökeres szakításról (a másabb poétikai irányba fordulás ellenére) nem beszélhetünk. Megtalálhatók itt Az ébredés eloterében (Mentor, Marosvásárhely, 1996) "kóborló-álmos-versei", továbbíródnak az Esés után (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000) hétköznapibb közelítései, de a Nonóra (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1995) emlékezteto enigmatikus versek, a zeneibb megoldások is visszatérnek.

Vegyes érzésekkel olvastam tehát László Noémi új kötetét, és ugyanilyen felemás benyomásokkal maradtam. Utólag hiába próbáltam sorokat felidézni vagy visszaemlékezni a kötet "ízére", sokkal kevésbé ment, mint például Az ébredés eloterében esetében, ami zsebrevaló karcsúsága ellenére is nagyon feszes és - nem tudom másképp mondani - otthonos volt. Ezzel elárultam, hogy az a "kedvenc" László Noémi-kötetem, vagy legalábbis az jelenti számomra a mércét. Most azonban idegesítoen sok kérdojelet tettem kijelentéseim mögé, amíg e sorokat összeróttam. Addig még azt gondoltam, velem van a baj, mert ugye azt mégsem várhatjuk el, hogy egy költo mindig ugyanarról, ugyanúgy írjon. De azt hiszem - a négyévnyi verstermés gyujteménye ellenére -, hogy ezt a kötetet jobban meg kellett volna rostálni, s nem feltétlenül ragaszkodni a százegyhez. (A kötet címe ugyanis a versek számát "jelenti be".) Ha néhány verset a többi közül kiemelve és valahol elszórva olvasnánk, nem tudván, ki a szerzoje (ismerjük be, hogy azért ez is számít!), valószínuleg csóválnánk kissé a fejünket (például: Szakvélemény, Altató, Kémia, Mufajmeghatározás, Kincskereso, Szelek hátán).

Olykor olyan önfeledt bizonyossággal játszik, mintha nem akarná tudni: nagyon is játszma ez. A nyelvi "tornák" kegyetlenek, hiszen a hitelességen túl valami mást is elvárnak: a mívességet. Aminek ezzel a kötetével is, többé-kevésbé eleget tesz, azonban mégsem ezt érzem a leginkább jellemzonek, vagy legalábbis nem úgy, mint az elozoek esetében. Ez a mívesség viszont nagyon jó arra, hogy megmutassa, hol húzódhatnak a határai, illetve hogy merre mozdulhat el az ilyen típusú költészet. És azt hiszem, László Noémi költészete mégis arra tart, amerre elindult, a mélybe merészkedés, a magasba megérkezés, "a holdsütötte álomparti fák" határvidéke felé. A köztes lét csak átjáró, a folytonos visszavágyódás és idonkénti visszatérés apoteózisa oda tart, ahol mítoszszá írják magukat a metaforák. "Távol-közel nyíló / veszedelemmel / csupa korom, / csupa korom a tenger. // Viharzó paripák: / a szélsodorta lomb, / a holdsütötte álomparti fák. // Levelek tengere, / hullámok erdeje, / emlékezetben lobbanó parázs: // titkos beszédre titkos hallgatás, / nap-pázsit, éggömb, / föld-ágy, holdmoha." (Vízözön, 23. o.)

Mit tud hát László Noémi? Például - és ez nem kevés - egyszeruen azt, amire nagyon sokan már nem emlékeznek: a vers szómágia. Aki ezt tagadja, nem a költészet szolgálója, hanem holmi eszmék és elvek szolgája. Lelke rajta. De akkor mi is a költészet? Versen innen és/vagy túl, mégis szépségpont a világ szemöldje alatt?