Zsidó Ferenc

Lenti világ

László Noémi harmadik verseskönyve Esés után címmel jelent meg a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, az Előretolt Helyőrség könyvek sorozatban. Az 1973-ban született szépreményű hölgy a transzközép társulat tán legeredetibb tagja, a Helyőrség hűtlenkéje, saját vackának megugatója, aztán ugyanoda morogva visszatérője.

Aki ismeri László Noémi első két kötetét (Nonó - 1995, Az ébredés előterében - 1996), az könnyen rá fog hangolódni e harmadikra is. A szerző többé-kevésbé sikeresen elkerüli az Előretolt Helyőrség által oly sokat hangoztatott popularitás csapdáit, a teremtett világ eredeti, csak többnyire bosszantóan lehangoló, pesszimista.

A kötet rendező elveként is felfogható cím nélküli nyitó tétel megteremti az alaphangulatot: „Érvénytelen a begyakorolt gravitáció. Ma más törvény szerint bontakozik ki a zuhanás”. Jól kezdődik, nemde?

Egy, a külvilágot sztoikusan, máskor öniróniába hajló szomorúsággal figyelő lírai ént pillantunk meg, aki saját életét is kívülállóként vizsgálja. Posztmodern érzések uralják a kötetet. A kizártság, bezártság és hiábavalóság érzése visszatérő: „Délben születtem. Emiatt túl későn indultam.” A kifejezésforma megkapó, eredeti, az érzések viszont idegennek tűnnek. Pesszimizmusa mindenkinek van, raktáron is, nincs szükség egy újabb kötetre a tálaláshoz. Szerencsére, később előtérbe kerül a sztoikus önvizsgálódás, és ekkorra a hangulat szinte évődőre válik. A lírai én a külvilággal ugyan nincs jóban, de önmagával igen. A kötet csúcspontját mindenképp azok a versek képezik, amelyek az ember kicsinységét, közönségességét, mindennapiságát hozzák emberközelbe, úgy, hogy a kicsiny, közönséges ember nem válik otrombává, állatiassá, közönségessé. Megmutatja a bennünk élő profánt úgy, hogy a hangsúly azzal ezzel való szembenézésre tevődik: „Nem konyítok az elalváshoz / pedig álmos / és szemtelen és jóllakott vagyok.” „Pimasz vagyok. A biztonság szívemnek mit sem ér. (...) jelentéktelen dolgokon gondolkodom, /cseppet sem szégyellem.” (Credo).

Szimpatikus az a szerzőben, hogy nem próbál túlbonyolítani dolgokat: érzéseket és azokat érzékletessé tevő költői képeket. Az ember egyre egyszerűbb - talán épp a világ bonyolultságának ellenében: „Akármi történt, átlátott magán, / és azokon is, akik elviselték. / Szerette őket. Unta is nagyon.” Ez nem közönségesség, hanem tán puritanizmus. Van, amikor a test mondja ki a lélek szavát is: „A testet szavak nélkül gondolom, / mert a beszédet nem érti a testem. (...) Rakosgatom a csuklók vonalát. / Tudom, mit őrzök, mit felejtek el. / A hátgerincen merre fut a fény: ez érdekel.”

Tárgyiasságról nem beszélhetünk László Noémi esetében, a versek mégis egészségesen mértéktartóak. Még a szerelemben is - amely a kötet visszatérő motívuma. Könnyeden, szinte félvállról beszél az emberi kapcsolatról, de valahogy mégis szimpatikus ez a magatartás: „Szerettelek, amíg szerettelek. Ezentúl jó, ha magammal megférek. (...) Amit köszönni illik, köszönöm. (...) Meguntam életed legjobb kapcsolatát.” Kár, hogy ebben a témakörben egy-két giccsesebb kép is felüti a fejét (pl.: „Engedj utamra”).

A képek elsősorban nyelvi értelemben hoznak újdonságot, a versekre egyébként szikárság jellemző, kevés művészi eszközt használ a szerző, bár egy-két izgalmas metaforát elrejt itt-ott. Mintha ő is csak cifra szolgának tekintené azt, amit megír. A szövegteremtésben tehát nincs semmi öncélúság, posztmodernitás.

Mindent összevetve, izgalmas hangvételű, az Előretolt Helyőrség gyermekbetegségeitől mentes kötettel rukkolt ki a költő, melynek csak rövidsége és néhol a túlzásba kergetett pesszimizmusa bosszantó. A nagy áttörésre tán még várnia kell László Noéminek, de a transzközép szűkös világát már szétfeszítheti ezzel a könyvvel is. A záróvers (Nyomok a homokban) remélhetőleg nem jelent majd rossz óment a kötet életére, a verssé morzsolódott lélek nem tűnik el a mohó homokban.